Vajon az ember melyik életszakaszától, hány éves korától emlékszik a vele történtekre? Azt mondják három, de nekem például fogalmam sincs hány éves lehettem az első emlékemkor. Valószínűleg még számolni sem tudtam.
Nem tudom milyen gyerek voltam. Nem nagyon meséltek nekem magamról... és nem is igazán emlékszem, hogy milyen személyiségjegyekkel voltam megáldva például ovis koromban. Vajon van, aki emlékszik? Vajon mennyire hasonlít kis kori viselkedésünk a felnőtt korunkra? Persze azt már tudjuk, hogy a gyermekkori történések kihatnak a lelkünkre, viselkedésünkre, de a személyiségünk vajon változik?
Egyet azért tudok. Van egy érzésem mindig, amikor a óvodára gondolok. Az biztos, hogy elnyomva soha nem voltam. Volt egy nagyon jó barátnőm, és egy szerelmem. Talán már akkor is inkább kevesebb, de értékes emberekkel vettem magam körül, mint egy értéktelen, felszínes hadsereggel.
Rossz is voltam. Főleg, ha az unokaöcsémmel voltunk ketten a nagyszülőknél. Olyanok voltunk, mint két ördög. De azt gondolom , hogy a rossz gyerek a "jó" gyerek. Egészséges egyéniséggel csak a rossz gyerekek fognak rendelkezni. Akit egész kiskorában visszatartanak a szülők és a család többi tagja, meg mindenki , akivel a gyerek érintkezik, akkor később sem meri majd megmutatni igazi személyiségét. Szerintem nekem ezzel sem volt gondom.
Apropó család.
Nem rendelkezem nagy családdal, de a jelenlevő és múltbéli galibákból kiindulva, a család méretének nagyságával talán még hatványozódtak volna a problémák. Úgyhogy ekkora is bőven elég volt. Anya, apa, nagynénik, nagybácsik, nagyszülők, és három unokatestvér. Slussz.
Az ember sosem lehet elég aberrált a családjához. Tisztelet a kivételnek, és innen üzenem, hogy irigylem, ha odaát nagy a harmónia.
A recept a tökéletes őrülethez 2 db erős személyiségű tyúkanyó (nagymamák). Itt lényeges, hogy mindkettő teljesen más ideákkal rendelkezzen. És mindkettő teljesen másképp képzelje el lányunokájának öltöztetését. Így a cipekedés is megoldva, hiszen mindenkinél külön ruhatárnak kell lenni. Ja és ne felejtsük el, hiába vagyok városi lányka, a nagyszüleim falun élnek, és kicsiként el kellett a falusi szokásokat is sajátítanom. Ilyen például a "szent vasárnap délelőtt", amikor mindenki a templomba vonul. Ilyenkor, ha nem mész templomba, akkor nem mozdulhatsz ki a házból. Ha pedig mégis, akkor csak ünneplőben. Másik. Mindenkinek köszönni kell , hiszen attól, hogy te nem ismered az illetőt, ő nagyon is jól tudja ki vagy te, és ha nem mutatod udvariasságod legcsekélyebb jelét is, beárulnak, amikor legközelebb találkoznak a nagyival a boltban, vagy a templomban. Három. Ne zavard nagyapát a délutáni alvásban, és végül a negyedik ; szokj hozzá, hogyha a nagyszülők felkeltek, akkor te is felkelsz. Nincs olyan, hogy majd lábujjhegyen fognak mászkálni, csak azért, hogy te egy órával tovább alhass, amúgy meg a húsleves illatára, vagy az emésztőgödör szippantásának hangjára és szagára, valamint a fűnyírásra, favágásra, kukorékolásra, szomszédba átkiabálásba, a műanyag árus kocsira, a libatollat, kacsatollat gyűjtő kocsira, vagy a kiscsibét áruló furgonra úgyis felkelsz.
Persze most borzalmasnak tűnhet ez a dolog, mégis talán ezek voltak gyermekkorom leggyönyörűbb pillanatai. Hiszen a friss levegőt, a végtelen időt, a szívből szerető nagymamát, a szívvel-lélekkel készült finomságokat, az aggódást semmi nem pótolja, és hozhatja vissza.
A recept következő eleme talán a legrosszabb mind közül. Ez az elvált szülők. Ezt a részt jobban nem fejteném ki, hiszen lelőhetném 2 mondatban az egész tervezett történetet.
Ide tartozik még az elvált nagynéni-nagybácsi kombó, és a tény maga, hogy a kisgyereknek ketté kell szakadnia, ha már a család ezt elintézte a beleegyezésem nélkül.
Nem emlékszem, hogy össze voltam e zavarodva. Amikor megtörténik a válás, főleg 2-3 éves gyerek feje felett, akkor ez válik természetessé. Az már más tészta, hogy 20 év múlva mennyi mindent látok másképpen, mint ahogyan kellene.
A pszichológusok biztos rengeteg dolgot tudnának nekem mesélni, hogy mit éreztem, vagy éppen mit kellett volna, mit kellene éreznem. Nem bírom az általánosítgatást. Mindenki másképp éli meg a vele történteket. Nem kellene semmit belemagyarázni, mert megmondom őszintén, minél több lebutított dolgot olvastam itt-ott az interneten arról, hogy váláskor hogyan kell kezelni a gyereket, hogy teljes értékű életet élhessen ha felnő, annál erősebben magyaráztam be magamnak, hogy talán mégsem teljes az életem. Nem az, és? Egy születésétől vak ember is biztosan szeretné látni a gyönyörű naplementét, de csak azért, mert annyian mondják neki. Ha nem tudná milyen gyönyörűségektől fosztotta meg a sors, tökéletesen boldog lenne. És szerintem az is.
Én is az vagyok.
Nekem egy ember maradt az életemben, akire támaszkodhattam. Ő az édesanyám. Se pénz, se szavak, se tettek nincsenek arra, hogy megháláljam neki azt, amit értem tett. Az én esetemben tökéletesen megtestesült az őrangyalom. Az egyetlen dolog, amit biztosra állíthatok, hogy ha ő feladja, akkor már én is feladtam volna. Réges-rég. Igen, ő a példaképem. Pedig ezen sosem gondolkodtam még. Eddig úgy gondoltam, nekem nincsen példaképem, mert én magamra vagyok büszke. De most belegondolva, ha csak fele olyan ember leszek, mint amilyen az én édesanyám, akkor minden tökéletes lesz 20 év múlva (is).
folyt.köv.
