Egy boldog karácsony este. Anya elzavart apával a játszótérre hóembert építeni, mert neki "dolga" volt. Persze, hogy dolga volt, mert 20 perce volt, hogy feldíszítse a karácsonyfát, odarakja alá az ajándékokat, megterítsen, és mindent tökéletesen elrendezzen, mire a kicsi lánya és a hálátlan disznó ex férje visszatér. Ebből az estéből arra emlékszem, hogy a McDonalds akkori HappyMeal menüs ajándéka egy plüss malacka volt, és én a malackámat adtam oda anyának. Még arra is emlékszem, hogy anya mit kapott apától. Edénykészletet. Biztosan jól éreztük magunkat, nem tudom.
A fura ezekben a be-beugró emlékekben, hogy hiába jut egy ilyen karácsony eszembe. Mondhatni teljesen felesleges. Mi a frászért traktálja saját magát az agyam, mikor tudja, hogy semmi szükség arra, hogy ezek előjöjjenek. Miért kellene 21 évesen rájönnöm, milyen is a család, mint olyan? Mi szükség van arra, hogy a törött szárnyú haldokló veréb másik szárnyát is letörjük? Csak még jobban szenved, mert úgysem hal meg ettől.
Van, amikor jobban megviselnek az emlékek. A karácsonyt például pont nem szeretem. Általában, ha kérdezik miért, mindig azt hazudom, hogy elcsépelt, anyagiassá vált ünnep. Pedig nem így gondolom. De vannak dolgok, amik nem összeragaszthatók.... és ez az ünnep pont azt hirdeti, hogy minden megjavítható, együtt a legjobb, együtt könnyebb, együtt KELL.....bla bla bla. És akkor mi van, ha nincs kivel együtt? Ugyan már! Az szereti a karácsonyt, akinek ez sima ügy. Nekem természetesen ez sem volt az.
Minden évben a karácsony a mai napig egy országos körtúrára hajaz. Lassan majd szépen megmondom a rokonoknak, hogyha látni akarnak, akkor ne haragudjanak, ha nem kapnak ajándékot, mert elmegy a pénzem vonatra. De tényleg. Oké, ne forogjon minden a pénz körül, de lássuk be, ahhoz, hogy én Budapestről hazajussak Miskolcra, meg vissza.... meg a nagyihoz meg vissza...., meg a másikhoz meg vissza, meg apámhoz, meg vissza...az egy kicsit merész. Egész december a tervezésről szól. Hányadikán, kihez? Ki fog megsértődni? Ki nem? Kiről mondjak le idén?... És ki mond le rólam idén.
Természetesen ez nem volt másképp régen sem. Mint egy kölcsönözhető DVD, úgy voltam oda-vissza dobálgatva. Apámék az esetek többségében pedig a piacról összevásárolt szirszarokkal szúrták ki a szememet, nyilvánvaló volt, hogy én voltam a listán az utolsó, rám sosem maradt pénz, de nehogymá' elmondja a gyerek az anyjának, hogy nem kapott semmit. Bár inkább ne kaptam volna semmit.
A nagyszülőknél éreztem én magam igazán otthon. Még talán most is így van. Ott minden évben ugyanaz volt a menetrend, és oda sosem az ajándékok miatt mentem. Pedig a gyerekeknek természetesen az az elsődleges.
Szendrőben az asztalra felpakolt ritkás lucfenyő állt, minden színes borzalommal és villogós, zenélős égősorral. Ott ez volt a módi, nagyanyám szereti a giccset. A hidegszobában, ami azért volt hidegszoba, mert sosem fűtöttek, csak ha muszáj volt, azt a szobát nem használták, csak apámék kiskorukban. Szóval az volt minden összejövetel helyszíne. A hosszú asztal gyerekként végtelennek tűnt, a csipketerítőt pedig mindig leettük. Zsúfolásig volt minden finomsággal, mert apám ágáról, amikor nagy ritkán összejöttünk, egy kisebb hadsereg tódult a házhoz. Voltunk mi hárman unokatesók Katinkával és Attilával, apa, Béci bátya, Mama, Papa és mindig volt valami távoli rokon, vagy közeli családbarát aki ott volt velünk. Élettel teli pillanatok voltak ezek, pezsgett körülöttünk minden. Ilyenkor elhittem, hogy nekem nem is rossz, de most már csak egy mézes-mázos csalogatónak gondolom.
Komjátiban más volt. Komjátiban mindig az emlékek, a meghittség és a csend volt a fő pont. Hangulatos családi összejövetel 5-6 fővel, egy kis fával a középső szobában, amin egy csomó Szlovákiából hozott, most már retrónak számító üvegdísz ékeskedett. Természetesen az évek hosszú sora alatt ezeket a macskák összetörték.
Szóval karácsony. Ha az otthoni, gyermekkori karácsonyokról szeretnék beszélni, nem tudnék. Arra az egyre emlékszem, amit fent említettem. Illetve még egyre, de haladjunk időrendben. Azért maradtak meg a nagyszülősök, mert ott éreztem igazán boldognak magam. Félreértés ne essék, anyával és apával is biztosan boldog voltam, amikor még együtt voltak, voltunk... De nem emlékszem.
