Mit tehet olyankor egy gyerek, amikor annyira hamar fel kell nőnie, hogy elfelejti azt is, hogyan kell kimutatnia azokat az érzelmeket, amik amúgy teljesen természetesek ilyen korban. Elmondhatatlan rossz visszatartani a könnyeket, mert látom az édesanyámon, hogy van éppen elég baja anélkül is, hogy még engem is vigasztalgasson.
Borzalmas a tudat, hogy sosem tudhatom meg, hogy miben más, amikor van anya, apa és még szeretik is egymást.
Azt hiheti aki nem élt át ilyet, hogy mivel ez annyira "népszerű" dolog mostanában, így a résztvevők olyan könnyen túllendülnek rajta, mint amilyen könnyen elfogadja a nép, hogy a mai házasságok több mint 60 (!!!!) százaléka végződik válással. Nem tudok más szemével látni és szívével érezni, hiszen ez egy olyan dolog, amit kívülről nem látsz az emberen. Én is egy vidám lány vagyok. Vidám, bolond, bulis, nagyszájú. Ennek ellenére nem tagadnám, ha egy félig ismeretlen ember rákérdezne, hogy egy 10-es skálán mennyire törtem meg ettől a folyamattól. És csak azért mondanék 9-est, mert kicsi voltam és nagy részét fel sem fogtam.
- Mondjad Hizsnyik! - veszi fel a telefonját apám. Ez a név a főnökét takarja, a telefonból kihallatszó női hang azonban valamiért azt sejteti, hogy mégsem a főnök úr az. Ilyenkor mindig kis időt kért a mindenféleképpen férfi beszélgetőpartnertől, majd olyan helyre távozott, ahol mi, és legfőképpen anyám már nem hallhatja a beszélgetést. Baromi átlátszó volt. Nem is értem, hogy egy férfi hogyan lehet ilyen buta. A nagydumás hipercsődörök hiszik magukról, hogy a legjobban hazudnak. Ha valamit viszont megtanultam a szüleim házasságából, az két dolog : hogyan hazudjak tökéletesen, és tudjam mikor hazudnak nekem. Ez a kombináció amúgy iszonyatosan rossz emberré tehetne, ha használnám. Persze nem teszem.
Amúgy nekem is egész életemben hazudott. Persze még a mai napig előfordul, hogy elhiszem, mert a vért nem tudom lecsapolni magamból... Valahogy nem tudtam őt sosem utálni pedig bőségesen adott rá okot.
Sőt, amikor el-elköltözgetett, de jár fel meglátogatni engem, akkor sosem kedveskedett nekem semmivel. Anya mesélte, hogy egy csokit, vagy játékot, vagy akármit hozhatott volna, de nem. Leült a konyhába szétterpesztett lábbal, udvarolt egyet anyámnak, biztos rám is tett valami megjegyzést, kért egy kávét és ment is. De én úgy tekintettem rá, mint egy istenre. Talán azért, mert elérhetetlen volt, és azt éreztem, ki kell érdemelnem a szeretetét és törődését, mert biztosan csak akkor jön hozzám, vagy visz el valahova magával, ha jó vagyok. Visszagondolva jó hülye gyerek voltam. Még én szerettem volna megfelelni annak, aki elhagyott engem.
Néha amúgy azt a legnehezebb felfogni, hogy én ezen nem változtathattam volna. A tény pedig, hogy a mai napig magamat okolom azért, hogy végleg elmúlt valami fontos az életemben, gyilkos.
