Vajon miért a rossz emlékekre, emberekre, eseményekre emlékszünk a legtisztábban? Miért azok a múltbéli események kínoznak minket, amiket akkor sem szívesen éltünk át? Miért ne lehetne törölni a memóriánkból azokat a pillanatokat, melyek azóta is ezer tű erejével szurkálják a lelkünket? Vajon csak arra emlékszünk, amire akarunk, és az ember magától akar szenvedni? Talán egy feldolgozási folyamatot várunk ezzel, ami sosem jön el? Bla, Bla, Bla.
Szóval a nagydumás, cserfes szemüveges szöszit mindenki imádta. Még az óvodám igazgatónője is, aki szerintem azért annyira személyesen nem is ismerte a kicsiket. Engem nagyon szeretett, Ludmillának becézett.
Nagyon anyás voltam a kezdetektől, pedig a klisék és az agyturkász könyvek, valamint egyes urbán legendák szerint a lányok inkább apásak. Akkor még lehettem volna talán... vagy tudom is én.
Egy sötét őszi reggel volt. Nem volt hideg, de már sötét volt reggelente... mit reggel, hajnal. Anya három műszakban dolgozott a kórházban és ezért hamarabb be kellett az oviba dobnia. Emlékszem, egy kék ruha volt rajtam, aminek fehér kis fodros gallérja volt, vagy nem. Ez rémlik. Anya leültetett a terem elé, majd felszaladt valakinek szólni, elköszönt, majd elment, én pedig visítottam, mint a fába szorult féreg. Azóta sem szívesen engedem el, pedig ,te jó ég, már évek óta nem lakom otthon.
Talán ott kezdődött minden, amikor egyszer leraktak a nagyszülőkhöz. Az az első emlékem arról, hogy nem bírtam feldolgozni azt, hogy anya nélkül kell valahol aludnom, lennem. Sok esetben hisztinek gondolják külső szemmel az emberek az így viselkedő gyerekeket, de van, amikor a mélyére kell nézni a lelkének. Legtöbb esetben persze az elkényeztetés az oka, de nálam nem ez volt.
Szóval sötét volt, talán az eső is szemerkélt. Még volt kocsink, talán a Wartburg. Elköszöntünk, majd a teraszról láttam, ahogy a vaksötétben izzanak a fényszórók, az autó kitolat, a szüleim pedig elhajtanak vele. Akkor kaptam először ilyen "hisztirohamot", onnantól a dolog már megállíthatatlan volt.
Felfogni gyerekfejjel, amit átéltem? Lehetetlen. Ahogyan talán említettem már, nem emlékszem a gyermekkoromra. De azokra a momentumokra, amelyek később is megkeserítették az életemet, élesen, fájóan.
Ilyenkor sírtam, zokogtam, nem tudtam aludni, vagy álomba sírtam magam.
Aztán jött egy nagyon rossz korszak... Szóval térjünk a lényegre...
