Az apa az első szembesülés a nem-énnel. Apánk elfogadása vagy visszautasítása az első támpontunk, hogy vajon megbízhatunk-e a külvilágban vagy sem.
Mindig szívesen olvasgatok idézeteket. Akár ebben a témában is. Bár minden alkalommal rá kell jönnöm, hogy amennyire elcsépeltek ezek, annyira fájdalmasan igazak. Néha olyan dolgokat fogalmaznak meg, amit az ember amúgy is tud, de más, amikor leírva látjuk. Akkor válik olyan igazivá.
A memóriámból automatikusan töröltem ki mindent, ami rossz és bántó, egészen 9 éves koromig. Azelőttről vajmi kevés emlékem van. Eltemettem őket. Az a kevés pedig, ami megmaradt bizonyítja, hogy vajon ha ezeket nem sikerült eltemetnem, akkor ennél csak rosszabb lehet a helyzet a többivel.
Apa többször elköltözött és vissza. A folyamatos megcsalásokra anya már nem tudott hogyan reagálni Hogyan is lehetne egy kisgyerek mellett némán tűrni a testi és lelki terrort? Egyszer, erre pont emlékszem, volt egy (talán) Anita nevű nője. Messze lakott, de egyszer elvitt oda. Nem voltak bennem rossz érzések, hiszen nem is igazán tudtam, hogy mi folyik körülöttem, én barátságos voltam. Igazából semmi nem történt, ennyi az egész.
A nagy mintacsaládfő négyszer hagyta el a családját majd könyörögte magát vissza.
Anya pedig visszafogadta.
Sosem hibáztattam ezért. Bár soha nem is kérdeztem, nem beszéltünk erről.Ennyi év távlatában pedig már teljesen felesleges is.
Biztos vagyok abban, hogy sokan ócsárolnák őt ezért, de nézzünk magunkba. Milyen hibákat követünk el nap, mint nap? Az ember természeténél fogva kirívóbbnak látja saját hibáját másban, holott ugyanazt ő is elköveti. Akár többször is.
Egy szép nyári nap volt. Verőfényes napsütés, izzasztó hőség. Azap a nagyszüleimnél voltunk, azt hiszem családostul. Unokaöcsémmel egész nap játszottunk, az életünk teljes mértékben gondtalan volt. Nem gondoltam volna soha, főleg nem aznap, hogy ilyen történhet.
Apám akkor szintén valamelyik nőjénél lakott, vagy a fene se tudja már. Anyát a szomszéd kereste, ami előtt értetlenül álltunk mindannyian. Mi lehet ilyenkor ennyire fontos.
Anya arcán kétségbeesés lett úrrá, az ijedtség pedig rajtam. Anélkül, hogy egy szót is szólt volna, gyorsan öltözködni kezdett és kiviharzott az ajtón. Én csak álltam és néztem. Fogalmam sem volt, mi történhetett, aztán elcsíptem egy félmondatot:
- Marika hívott, Zsolti berúgta a bejárati ajtót, majd este jövök.
Berúgta? Berúgta a bejárati ajtót? Miért tenne ilyet? Mi történhetett? Az ablakon kinézve pedig már csak annyit láttam, hogy anya eltűnik a bokrok mögött. A vonathoz ment.
Mit ne mondjak, előlem minden szépen titkolva volt. Ráadásul úgy, hogy minden előttem zajlott le. Igen, kicsit ellentmondásos, amikor valami a szeme előtt megy végbe, de fogalmad sincs a miértjéről, egyáltalán nem is érted mi folyik itt.
Hol romolhat el egy házasság ennyire? Miért? Nem akarok ám beállni a sorba, de valahogy úgy tűnik a férfiak sosem változnak meg. Mindig utólag kérnek bocsánatot, először sosem gondolkodnak. Legyen szó egy apáról, egy férjről, öcsről, vagy bárkiről.
Ezekben az időkben éreztem magam úgy, mintha két sín között állnék. Mindkét sín gyorsvasúti, és nagyon gyakran járnak rajta vonatok. Egyik az egyik irányba, másik a másikba. Mikor elhaladnak, persze mindig egyszerre, olyan hangos és ijesztő, kicsit sokkoló, hogy mire magamhoz térnék és kimennék a sínek közül, jön a következő két vonat. Vagy egyszerűbben fogalmazva, egy mókuskerékben, amiben rosszul vagyok, de sosem áll meg, és körülöttem áll mindenki, de senki nem segít. Csak állnak és néznek.
