Borongós este, a kádban ülünk és cumisüvegből szürcsölöm a kakaót. Ennyi. Ez az összes emlékem az apámról. Vagyis nem az összes, de ez az egyetlen pozitív. Nyilván emlékszem még dolgokra, mint amikor az apai nagyszüleimnél aludtunk vele, de ez elenyészőbb. Az előbb említett apró mozzanat az egyetlen olyan esemény a memóriámban, ami személyes kapcsolatot sejtet apám és köztem. Mily' mély érzelmek....
Egyvalamiben biztosan nem tévedtek a mindentudók. Egy lánynak szüksége van FIX apára. Tökmindegy, hogy az édesapa, vagy a nevelő. Kell és kész. Kamaszkoromban, előtte, de még utána is gondot jelentett a fiúk felé közelednem. Egy egyszerű általános iskolai szerelmecske is megterhelő volt... maga a tudat, hogy én nem vagyok elég jó. Ez végigkísérte a életemet. Például egy szórakozóhelyen, ahová azért a nagy többség pasizni/csajozni jár, sosem tartottam magamat annyira jónak, hogy 120 lányból pont engem szemeljen ki valaki. Nem néztem soha mások szemébe, sosem kerestem a szemkontaktust. Nekem hiányzik az, bárcsak átélhettem volna..., hogy az apám mondjuk egy buliba ne engedjen el, mert túl szexi, túl kihívó a ruhám. Biztos megbotránkoztam volna, de aztán elkönyveltem volna, hogy valószínűleg a kicsi lánya túl jól néz ki. Igazán csak azok az apák féltik lányaikat a hímektől, akik nem szeretnék, hogy pont olyan fiúval találkozzon, és az a fiú pontosan azokat a dolgokat csinálja vele, mint amilyen ő volt fiatalon és amiket ő tett.
Ennek ellenére apám tulajdonságaival annyira mindig is tisztában voltam, hogy tudjam : ilyen pasitól mentsem meg az ég!
- Na mit szólsz? Elfogadnád anyádnak? - böfögte felém egy korsó sörrel a kezében, a pultos lánnyal beszélgetve úgy, hogy anyám a 20 méterrel arrébb lévő házban várt minket haza.
Erre mi a jó válasz? Mit válaszolhat egy öt éves ( azt hiszem ennyi lehettem ) gyerek erre a kérdésre? Ismertem a pultos lányokat, sokszor jártunk oda. Fater lement piálni, gondolom anya meg takarított, vagy volt amikor dolgozott, ugyanis ápolónő. Elkerülhetetlen volt, hogy éjszakára apámmal kellett hagynia. Erre így konkrétan nem emlékszem, de így lenne logikus. Nagy többségben ilyenkor járhattunk a Salvadorba. Én a fehér billiárdgolyóval játszottam egész este, néha bementem a pultba ropiért vagy rágóért, aztán ennyi. Apám meg piált meg csajozott. Utólag belegondolva vajon hányszor bízott a másik pultosra, amíg ő elvonult az egyikkel....? Szerencsére ez már sosem fog kiderülni.
Én élveztem, mert nem éreztem a súlyát. Nekem abszolút jó volt. Sok baracklevet, ropit, rágót kaptam, játszottam.... Hál' Istennek kilogikázni akkor még nem tudtam
Szóval szokták mondani, hogy a gyerek miatt ne maradjon együtt a házaspár. Mert persze a gyerek az, aki a legkevésbé tehet a dologról, mégis ő szenvedi el a legtöbbet. Az okosok szerint így van rendjén. Teljesen nyilvánvalóan nem kívántam volna még több szenvedést az anyámnak, de biztos minden máshogy alakul, ha nem válnak el. Megjegyzem a válás 2 éves koromban történt, az apám viszont csak 7 évvel később költözött el végleg.
Így kezdődött mindent. Most már nem mesélem olyan keserű szájízzel azt, hogy én már 4 éves koromban is kocsmába jártam, de a gyereknevelés ezzel apám részéről kifújt. Úgy éreztem, hogy csak koloncként vonszol maga után, egy teherként, amire muszáj volt vigyáznia, de neki fontosabb volt az, hogy ő jól érezze magát. Már akkor is ez volt a legfontosabb.
Valamilyen szinten baromi okos húzás volt.
Mivel csitítsuk el a gyereket? Játék, cukros üdítő, rágcsálnivaló vacsoraidőben. Olyan voltam, mint egy hűséges kutya. Vagy egy olyan kutya, aki simán beengedi a betörőket, ha kap egy marha lábszárat. Igen, ilyen voltam.
Amúgy a családnak sosem jó semmi. Főleg amikor legalább egy válás van a pereputtyban. Nálam anyai és apai részről is van plusz egy, így a helyzet nem lesz egyszerűbb. Igen, visszakanyarodunk egy kicsit a bővebb családhoz.
Mivel anyukámmal éltem, sokszor inkább az ő szüleinél nyaraltam. Így volt logikus, meg így volt a legbékésebb. Persze ilyenkor az apai ági unokatesóktól és a nagymamától (mert Papa sosem zsörtölődött) folyton azt hallgattam, hogy én a másik nagyiékat, a másik családrészt jobban szeretem. Tudod mit? Jobban is szerettem. Velük töltöttem időm nagy részét. És amikor épp nem náluk voltam, ők sosem vádoltak ilyen piti, gyerekes dolgokkal. Hiszen ők tudták, hogy volt nekem elég kínom azzal, hogy szétválasszam az anyát és az apát,őszintén szólva letojtam minden mást. Csak mentem oda, ahova vittek engem.
Sosem beszéltem ezekről a dolgokról senkinek. Kisebb koromban is meg voltam győződve szentül arról, hogy nekem úgy jó minden, ahogy van. Nem akartam se magamban tovább kavarni az eseményeket, se másban. Igazából a "titkokat" sem akartam kifecsegni. De most, 20 évesen jöttem rá arra, hogy beszélnem kellett volna erről.Sokat. Sok emberrel. Kicsiként is, anyával is. A mai napig nem tudom, hogy miért nem beszélgettünk erről. De igazából felesleges volt. Az érzelmek mindkettőnkről elárultak mindent.
Nem volt szükség szavakra. Megtörtünk, és ez így volt "helyes".
