Ez az én történetem

Az apa az első szembesülés a nem-énnel. Apánk elfogadása vagy visszautasítása az első támpontunk, hogy vajon megbízhatunk-e a külvilágban vagy sem.

Mindig szívesen olvasgatok idézeteket. Akár ebben a témában is. Bár minden alkalommal rá kell jönnöm, hogy amennyire elcsépeltek ezek, annyira fájdalmasan igazak. Néha olyan dolgokat fogalmaznak meg, amit az ember amúgy is tud, de más, amikor leírva látjuk. Akkor válik olyan igazivá.

A memóriámból automatikusan töröltem ki mindent, ami rossz és bántó, egészen 9 éves koromig. Azelőttről vajmi kevés emlékem van. Eltemettem őket. Az a kevés pedig, ami megmaradt bizonyítja, hogy vajon ha ezeket nem sikerült eltemetnem, akkor ennél csak rosszabb lehet a helyzet a többivel.

Apa többször elköltözött és vissza. A folyamatos megcsalásokra anya már nem tudott hogyan reagálni Hogyan is lehetne egy kisgyerek mellett némán tűrni a testi és lelki terrort? Egyszer, erre pont emlékszem, volt egy (talán) Anita nevű nője. Messze lakott, de egyszer elvitt oda. Nem voltak bennem rossz érzések, hiszen nem is igazán tudtam, hogy mi folyik körülöttem, én barátságos voltam. Igazából semmi nem történt, ennyi az egész. 
A nagy mintacsaládfő négyszer hagyta el a családját majd könyörögte magát vissza.
Anya pedig visszafogadta.
Sosem hibáztattam ezért. Bár soha nem is kérdeztem, nem beszéltünk erről.Ennyi év távlatában pedig már teljesen felesleges is. 
Biztos vagyok abban, hogy sokan ócsárolnák őt ezért, de nézzünk magunkba. Milyen hibákat követünk el nap, mint nap? Az ember természeténél fogva kirívóbbnak látja saját hibáját másban, holott ugyanazt ő is elköveti. Akár többször is.

Egy szép nyári nap volt. Verőfényes napsütés, izzasztó hőség. Azap a nagyszüleimnél voltunk, azt hiszem családostul. Unokaöcsémmel egész nap játszottunk, az életünk teljes mértékben gondtalan volt. Nem gondoltam volna soha, főleg nem aznap, hogy ilyen történhet.
Apám akkor szintén valamelyik nőjénél lakott, vagy a fene se tudja már. Anyát a szomszéd kereste, ami előtt értetlenül álltunk mindannyian. Mi lehet ilyenkor ennyire fontos.
Anya arcán kétségbeesés lett úrrá, az ijedtség pedig rajtam. Anélkül, hogy egy szót is szólt volna, gyorsan öltözködni kezdett és kiviharzott az ajtón. Én csak álltam és néztem. Fogalmam sem volt, mi történhetett, aztán elcsíptem egy félmondatot:
- Marika hívott, Zsolti berúgta a bejárati ajtót, majd este jövök.
Berúgta? Berúgta a bejárati ajtót? Miért tenne ilyet? Mi történhetett? Az ablakon kinézve pedig már csak annyit láttam, hogy anya eltűnik a bokrok mögött. A vonathoz ment.
Mit ne mondjak, előlem minden szépen titkolva volt. Ráadásul úgy, hogy minden előttem zajlott le. Igen, kicsit ellentmondásos, amikor valami a szeme előtt megy végbe, de fogalmad sincs a miértjéről, egyáltalán nem is érted mi folyik itt.

Hol romolhat el egy házasság ennyire? Miért? Nem akarok ám beállni a sorba, de valahogy úgy tűnik a férfiak sosem változnak meg. Mindig utólag kérnek bocsánatot, először sosem gondolkodnak. Legyen szó egy apáról, egy férjről, öcsről, vagy bárkiről.

Ezekben az időkben éreztem magam úgy, mintha két sín között állnék. Mindkét sín gyorsvasúti, és nagyon gyakran járnak rajta vonatok. Egyik az egyik irányba, másik a másikba. Mikor elhaladnak, persze mindig egyszerre, olyan hangos és ijesztő, kicsit sokkoló, hogy mire magamhoz térnék és kimennék a sínek közül, jön a következő két vonat. Vagy egyszerűbben fogalmazva, egy mókuskerékben, amiben rosszul vagyok, de sosem áll meg, és körülöttem áll mindenki, de senki nem segít. Csak állnak és néznek.

Borongós este, a kádban ülünk és cumisüvegből szürcsölöm a kakaót. Ennyi. Ez az összes emlékem az apámról. Vagyis nem az összes, de ez az egyetlen pozitív. Nyilván emlékszem még dolgokra, mint amikor az apai nagyszüleimnél aludtunk vele, de ez elenyészőbb. Az előbb említett apró mozzanat az egyetlen olyan esemény a memóriámban, ami személyes kapcsolatot sejtet apám és köztem. Mily' mély érzelmek.... 

Egyvalamiben biztosan nem tévedtek a mindentudók. Egy lánynak szüksége van FIX apára. Tökmindegy, hogy az édesapa, vagy a nevelő. Kell és kész. Kamaszkoromban, előtte, de még utána is gondot jelentett a fiúk felé közelednem. Egy egyszerű általános iskolai szerelmecske is megterhelő volt... maga a tudat, hogy én nem vagyok elég jó. Ez végigkísérte a életemet. Például egy szórakozóhelyen, ahová azért a nagy többség pasizni/csajozni jár, sosem tartottam magamat annyira jónak, hogy 120 lányból pont engem szemeljen ki valaki. Nem néztem soha mások szemébe, sosem kerestem a szemkontaktust. Nekem hiányzik az, bárcsak átélhettem volna..., hogy az apám mondjuk egy buliba ne engedjen el, mert túl szexi, túl kihívó a ruhám. Biztos megbotránkoztam volna, de aztán elkönyveltem volna, hogy valószínűleg a kicsi lánya túl jól néz ki. Igazán csak azok az apák féltik lányaikat a hímektől, akik nem szeretnék, hogy pont olyan fiúval találkozzon, és az a fiú pontosan azokat a dolgokat csinálja vele, mint amilyen ő volt fiatalon és amiket ő tett.
Ennek ellenére apám tulajdonságaival annyira mindig is tisztában voltam, hogy tudjam : ilyen pasitól mentsem meg az ég!

- Na mit szólsz? Elfogadnád anyádnak? - böfögte felém egy korsó sörrel a kezében, a pultos lánnyal beszélgetve úgy, hogy anyám a 20 méterrel arrébb lévő házban várt minket haza.
Erre mi a jó válasz? Mit válaszolhat egy öt éves ( azt hiszem ennyi lehettem ) gyerek erre a kérdésre? Ismertem a pultos lányokat, sokszor jártunk oda. Fater lement piálni, gondolom anya meg takarított, vagy volt amikor dolgozott, ugyanis ápolónő. Elkerülhetetlen volt, hogy éjszakára apámmal kellett hagynia. Erre így konkrétan nem emlékszem, de így lenne logikus. Nagy többségben ilyenkor járhattunk a Salvadorba. Én a fehér billiárdgolyóval játszottam egész este, néha bementem a pultba ropiért vagy rágóért, aztán ennyi. Apám meg piált meg csajozott. Utólag belegondolva vajon hányszor bízott a másik pultosra, amíg ő elvonult az egyikkel....? Szerencsére ez már sosem fog kiderülni. 
Én élveztem, mert nem éreztem a súlyát. Nekem abszolút jó volt. Sok baracklevet, ropit, rágót kaptam, játszottam.... Hál' Istennek kilogikázni akkor még nem tudtam 

Szóval szokták mondani, hogy a gyerek miatt ne maradjon együtt a házaspár. Mert persze a gyerek az, aki a legkevésbé tehet a dologról, mégis ő szenvedi el a legtöbbet. Az okosok szerint így van rendjén. Teljesen nyilvánvalóan nem kívántam volna még több szenvedést az anyámnak, de biztos minden máshogy alakul, ha nem válnak el. Megjegyzem a válás 2 éves koromban történt, az apám viszont csak 7 évvel később költözött el végleg.

Így kezdődött mindent. Most már nem mesélem olyan keserű szájízzel azt, hogy én már 4 éves koromban is kocsmába jártam, de a gyereknevelés ezzel apám részéről kifújt. Úgy éreztem, hogy csak koloncként vonszol maga után, egy teherként, amire muszáj volt vigyáznia, de neki fontosabb volt az, hogy ő jól érezze magát. Már akkor is ez volt a legfontosabb. 
Valamilyen szinten baromi okos húzás volt. 
Mivel csitítsuk el a gyereket? Játék, cukros üdítő, rágcsálnivaló vacsoraidőben. Olyan voltam, mint egy hűséges kutya. Vagy egy olyan kutya, aki simán beengedi a betörőket, ha kap egy marha lábszárat. Igen, ilyen voltam.

Amúgy a családnak sosem jó semmi. Főleg amikor legalább egy válás van a pereputtyban. Nálam anyai és apai részről is van plusz egy, így a helyzet nem lesz egyszerűbb. Igen, visszakanyarodunk egy kicsit a bővebb családhoz.
Mivel anyukámmal éltem, sokszor inkább az ő szüleinél nyaraltam. Így volt logikus, meg így volt a legbékésebb. Persze ilyenkor az apai ági unokatesóktól és a nagymamától (mert Papa sosem zsörtölődött) folyton azt hallgattam, hogy én a másik nagyiékat, a másik családrészt jobban szeretem. Tudod mit? Jobban is szerettem. Velük töltöttem időm nagy részét. És amikor épp nem náluk voltam, ők sosem vádoltak ilyen piti, gyerekes dolgokkal. Hiszen ők tudták, hogy volt nekem elég kínom azzal, hogy szétválasszam az anyát és az apát,őszintén szólva letojtam minden mást. Csak mentem oda, ahova vittek engem. 

Sosem beszéltem ezekről a dolgokról senkinek. Kisebb koromban is meg voltam győződve szentül arról, hogy nekem úgy jó minden, ahogy van. Nem akartam se magamban tovább kavarni az eseményeket, se másban. Igazából a "titkokat" sem akartam kifecsegni. De most, 20 évesen jöttem rá arra, hogy beszélnem kellett volna erről.Sokat. Sok emberrel. Kicsiként is, anyával is. A mai napig nem tudom, hogy miért nem beszélgettünk erről. De igazából felesleges volt. Az érzelmek mindkettőnkről elárultak mindent.
Nem volt szükség szavakra. Megtörtünk, és ez így volt "helyes".

Vajon az ember melyik életszakaszától, hány éves korától emlékszik a vele történtekre? Azt mondják három, de nekem például fogalmam sincs hány éves lehettem az első emlékemkor. Valószínűleg még számolni sem tudtam. 
Nem tudom milyen gyerek voltam. Nem nagyon meséltek nekem magamról... és nem is igazán emlékszem, hogy milyen személyiségjegyekkel voltam megáldva például ovis koromban. Vajon van, aki emlékszik? Vajon mennyire hasonlít kis kori viselkedésünk a felnőtt korunkra? Persze azt már tudjuk, hogy a gyermekkori történések kihatnak a lelkünkre, viselkedésünkre, de a személyiségünk vajon változik?
Egyet azért tudok. Van egy érzésem mindig, amikor a óvodára gondolok. Az biztos, hogy elnyomva soha nem voltam. Volt egy nagyon jó barátnőm, és egy szerelmem. Talán már akkor is inkább kevesebb, de értékes emberekkel vettem magam körül, mint egy értéktelen, felszínes hadsereggel.
Rossz is voltam. Főleg, ha az unokaöcsémmel voltunk ketten a nagyszülőknél. Olyanok voltunk, mint két ördög. De azt gondolom , hogy a rossz gyerek a "jó" gyerek. Egészséges egyéniséggel csak a rossz gyerekek fognak rendelkezni. Akit egész kiskorában visszatartanak a szülők és a család többi tagja, meg mindenki , akivel a gyerek érintkezik, akkor később sem meri majd megmutatni igazi személyiségét. Szerintem nekem ezzel sem volt gondom.
Apropó család.
Nem rendelkezem nagy családdal, de a jelenlevő és múltbéli galibákból kiindulva, a család méretének nagyságával talán még hatványozódtak volna a problémák. Úgyhogy ekkora is bőven elég volt. Anya, apa, nagynénik, nagybácsik, nagyszülők, és három unokatestvér. Slussz.
Az ember sosem lehet elég aberrált a családjához. Tisztelet a kivételnek, és innen üzenem, hogy irigylem, ha odaát nagy a harmónia.
A recept a tökéletes őrülethez 2 db erős személyiségű tyúkanyó (nagymamák). Itt lényeges, hogy mindkettő teljesen más ideákkal rendelkezzen. És mindkettő teljesen másképp képzelje el  lányunokájának öltöztetését. Így a cipekedés is megoldva, hiszen mindenkinél külön ruhatárnak kell lenni. Ja és ne felejtsük el, hiába vagyok városi lányka, a nagyszüleim falun élnek, és kicsiként el kellett a falusi szokásokat is sajátítanom. Ilyen például a "szent vasárnap délelőtt", amikor mindenki a templomba vonul. Ilyenkor, ha nem mész templomba, akkor nem mozdulhatsz ki a házból. Ha pedig mégis, akkor csak ünneplőben. Másik. Mindenkinek köszönni kell , hiszen attól, hogy te nem ismered az illetőt, ő nagyon is jól tudja ki vagy te, és ha nem mutatod udvariasságod legcsekélyebb jelét is, beárulnak, amikor legközelebb találkoznak a nagyival a boltban, vagy a templomban. Három. Ne zavard nagyapát a délutáni alvásban, és végül a negyedik ; szokj hozzá, hogyha a nagyszülők felkeltek, akkor te is felkelsz. Nincs olyan, hogy majd lábujjhegyen fognak mászkálni, csak azért, hogy te egy órával tovább alhass, amúgy meg a húsleves illatára, vagy az emésztőgödör szippantásának hangjára és szagára, valamint a fűnyírásra, favágásra, kukorékolásra, szomszédba átkiabálásba, a műanyag árus kocsira, a libatollat, kacsatollat gyűjtő kocsira, vagy a kiscsibét áruló furgonra úgyis felkelsz.
Persze most borzalmasnak tűnhet ez a dolog, mégis talán ezek voltak gyermekkorom leggyönyörűbb pillanatai. Hiszen a friss levegőt, a végtelen időt, a szívből szerető nagymamát, a szívvel-lélekkel készült finomságokat, az aggódást semmi nem pótolja, és hozhatja vissza.
A recept következő eleme talán a legrosszabb mind közül. Ez az elvált szülők. Ezt a részt jobban nem fejteném ki, hiszen lelőhetném 2 mondatban az egész tervezett történetet.
Ide tartozik még az elvált nagynéni-nagybácsi kombó, és a tény maga, hogy a kisgyereknek ketté kell szakadnia, ha már a család ezt elintézte a beleegyezésem nélkül. 

Nem emlékszem, hogy össze voltam e zavarodva. Amikor megtörténik a válás, főleg 2-3 éves gyerek feje felett, akkor ez válik természetessé. Az már más tészta, hogy 20 év múlva mennyi mindent látok másképpen, mint ahogyan kellene.

A pszichológusok biztos rengeteg dolgot tudnának nekem mesélni, hogy mit éreztem, vagy éppen mit kellett volna, mit kellene éreznem. Nem bírom az általánosítgatást. Mindenki másképp éli meg a vele történteket. Nem kellene semmit belemagyarázni, mert megmondom őszintén, minél több lebutított dolgot olvastam itt-ott az interneten arról, hogy váláskor hogyan kell kezelni a gyereket, hogy teljes értékű életet élhessen ha felnő, annál erősebben magyaráztam be magamnak, hogy talán mégsem teljes az életem. Nem az, és? Egy születésétől vak ember is biztosan szeretné látni a gyönyörű naplementét, de csak azért, mert annyian mondják neki. Ha nem tudná milyen gyönyörűségektől fosztotta meg a sors, tökéletesen boldog lenne. És szerintem az is.
Én is az vagyok.

Nekem egy ember maradt az életemben, akire támaszkodhattam. Ő az édesanyám. Se pénz, se szavak, se tettek nincsenek arra, hogy megháláljam neki azt, amit értem tett. Az én esetemben tökéletesen megtestesült az őrangyalom. Az egyetlen dolog, amit biztosra állíthatok, hogy ha ő feladja, akkor már én is feladtam volna. Réges-rég. Igen, ő a példaképem. Pedig ezen sosem gondolkodtam még. Eddig úgy gondoltam, nekem nincsen példaképem, mert én magamra vagyok büszke. De most belegondolva, ha csak fele olyan ember leszek, mint amilyen az én édesanyám, akkor minden tökéletes lesz 20 év múlva (is).

folyt.köv.